Szepesi Melinda blogjával (throughyouth.wordpress.com) nyerte el elismerésemet. Amikor rátaláltam, megállás nélkül faltam a bejegyzéseit. A válasz ennek a ténynek miértjére egészen könnyű; bevezet mindennapjainak izgalmasabb és unalmasabb részleteibe egyaránt; bemutatja, ahogy pörög az élete, és még a naplopóbb pillanatait is érdekességekkel színezve tudosítja. Nem tudatosult bennem blogolvasás közben, hogy már órák óta azon lógok, sokkal inkább utána, amikor is már meglepődve konstatáltam, hogy milyen emberi is egyik magyar modellbüszkeségünk.
Melinda augusztusig Londonban leledzett leginkább, beszámolói alapján pedig úgy érzem, meglehetősen kötődik a városhoz, 16 éves kora óta modellkedik, jelenleg ötödik évét tapossa a szakmában.
Engem nagyon érdekel, hogy milyen lehet modellként dolgozni, és még sosem kaptam elsőkézből információkat. Többek között ezért is kapva kaptam az alkalmon, amikor az egyik barátnőm megemlítette, hogy jó kapcsolatot ápol Melindával. Meglehetősen egy laikus szemszögéből nézve fogom feltenni ezt a világot érintő kérdéseket, bizony, a modellszakmára rávilágítva. Nagyon örülök tehát a lehetőségnek, köszönöm szépen!
Ahhoz képest, hogy idejének nagyrészét kifutókon és fotózásokon tölti, nem tűnik elszálltnak, szélsőségesnek, hanem az élet harmóniája rebben szavaiból.

Amikor elkezdtél modellkedni, elveszettnek érezted magad, vagy inkább könnyedén boldogultál? Mesélnél a kezdeti változásokról - nehézségekről és pozitív élményekről egyaránt?

Legelőször 16 évesen utaztam egyedül külföldre. Még soha nem ültem előtte repülőgépen, így izgatottan vártam a párizsi utat és a velejáró új kalandokat. Két hetet töltöttem a francia fővárosban. Gyenge angoltudással, kevés munkaválogatással és magányos városnézéssel teltek a napjaim, és még soha nem éreztem olyan egyedül magam. Akkoriban saját laptopom sem volt, így nehéz volt a családdal kommunikálni, igy csak a napi egy telefonhívás könnyített a lelkemen, de sosem mertem anyukámnak mondani, hogy mennyire hiányoznak, és bár velem lehetnének. Így a két hét mély nyomot hagyott bennem és nem is utaztam egy fél évig. Azután mentem Milánóba, már hosszabb időre: két hónapra indultam el. A reptéren már nem boldogan integettem a szüleimnek, ahogyan Párizs előtt tettem: "Jajj ne aggódjatok, minden tök jó lesz!" Megmondom, nagyon küszködtem a könnyeimmel és féltem is. Végül jól sült el az út, még én voltam az, aki a lakótársakat tanítgatta angolul.

Hány évesen érezted azt, hogy tényleg megértél a feladatra, a szakmádra? Ne haragudj, de egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy annyi idősen, mint amennyi most én vagyok, te képes voltál komolyan dolgozni, repkedni a világban.

Belenőni a modellszerepbe nem kevés idő volt. Először meg kell értened, hogy ez egy komoly munka és szakma, és nem csak szép ruhában parádézás. Higgyétek el, én sem céltudatosan mentem a castingjaimra, hogy tudom mit kell csinálnom vagy mi is vár rám. Sőt, évekig nem is tudtam! Életem első showján a párizsi divathéten az ügynökségem tapssal fogadta a hírt, hogy én nyitom Ann Demeulemeester showját, de én nem is értettem, hogy az miért jó, vagy éppen mit is takar pontosan. Csak amikor lekapcsolódtak a fények, és engem szószerint kilöktek a kifutóra, akkor értettem meg. Azt ne is mondjam, hogy amikor a tervező személyesen mutat be Grace Coddingtonnak, az amerikai Vogue kreatív igazgatójának, én csak szépen mosolyogtam, hogy vajon ki lehet a vörös hajzuhatag tulajdonosa... Szóval a válaszom az az lenne, hogy igazán 18-19 évesen "érettem meg a feladatra". Több okból is, de egy regény sem lenne elég ezt elmesélni.

Te magad mennyire vagy megszállotja a divatnak?

Igazából sosem tartottam magam divatőrültnek, a trendeket sem követem, hisz úgyis csak olyan dolgokat látsz a boltok polcain, amik "éppen divatban vannak". A showkat is ha visszanézem, akkor sosem a ruhákat nézem, inkabb a lányokat, akik a bemutatón szerepelnek. Keresem a barátokat és ismerős arcokat.

Hogyan éled meg, mikor egy világhírű cégnek (például most az Adidasra gondolok) kell fotózni? A Harper’s Bazaar-t se hagynám említés nélkül. Megtisztelve érzed magad?

Egy munka minőségén nagyon látszik, hogy kinek dolgozol és hogyan bánnak veled a színfalak mögött. Az Adidasnak nagyon örültem, hisz már kétszer dolgoztam a csapattal, és mindig nagyon jó napokat töltöttünk együtt. Megtisztelve érzem magam, főleg, hogy egyre több olyan munkát kapok, amiért castingra sem kell mennem. Erre vártam évek óta! A Harpers Bazaar pedig már harmadjára használt modellként, aminek nagyon örülök és alig várom a legutolsó fotózás eredményét, ami az októberi számba készült.

Milyen érzés, amikor egy divatmagazint lapozgatva magadat pillantod meg? Ugyanígy az interneten közzétéve bármely kampányfotóval, lookbookal.

Igazából vicces érzés, hisz nem hittem volna pár éve, hogy a repülőn mellettem ülő nő újságjából én fogok visszapillantani. Nekem a képek láttán újra játszódik a fejemben fotózás napja. Néha morfondírozok miért pont ezt a képet választották, hisz volt sokkal jobb is, máskor kellemes meglepetésként fogad az eredmény.

Mi inspirál a céljaid elérésében?

Inspirációt a körülöttem élő emberekből gyűjtők. Őszintén szólva ha éppen centiméter vesztésen fáradozom, akkor engem az motivál a legjobban, ha a közelemben van tőlem vékonyabb lány vagy valaki aki azt állítja, hogy ő milyen sokat edz, akkor elkap a versenyszellem és, ha csak a magam gondolati szintjén is, de többet akarok elérni. Sosem teszem ezt szóvá, de általában erre törekszem.

Ki a kedvenc magyar és külföldi terveződ?

Magyar tervezők közül Nubut emelném ki, hisz ötvözik a mindennapi ruhákat modernitással és letisztult szabással. Külföldi tervezők közül Marques'Almeida párosát emelném ki, akiknek a legelső bemutatójuktól kezdve együtt dolgozok és nagyon jó minőségű farmert használnak a kollekciókjukhoz, amit vágásokkal tarkítanak és elvetemült cipőkkel fűszereznek.

Mit tekintesz pihenésnek, azaz hogy töltöd el az annak szánt időt?

Ha napokon keresztül fotózok vagy dolgozok, utána a legjobb csak otthon kinyúlva sorozatokat nézni, de ez csak a rég megszokott városokban fordul elő, mint London vagy Párizs. Ha teljesen új helyre érkezem, akkor belevetem magam a város sűrűjébe, akár egyedül is. Szeretek új helyeket felfedezni.

Sokat írsz étkezésről. Mennyire igaz az, hogy a modellek keveset ehetnek, és mi az a mennyiség pontosan?
Nyilván nagyon oda kell figyelni a minőségre, nem lehet esztelenül bármit elfogyasztani. Ha van korlátozás, mennyi önuralomra van szükséged, hogyan rendezed magadban ezt a kérdést?

Az alap modelleket érő támadás, az az, hogy nem eszünk vagy keveset eszünk. Ez éppen ellenkező, hisz a legtöbb modell imád enni, de akár csak beszélni az ételekről. Én is ilyen vagyok. Persze ha nem egy tizenhat éves kislány testével rendelkezel, aki ugrik kettőt és már több csontja látszik, mint amennyit meg akarnál számolni, akkor figyelned kell az étkezésre. De ez bárki életében fontos szerepet játszhat, hogy figyelnie kell mit, mennyit és milyen minőséget eszik, hogyha meg akarja őrizni az alakját vagy egészségét. Felesleges támadni minket, hisz nekünk a megélhetést befolyásolja az, hogy hogyan is nézünk ki. Nah és kérdezem én: "ki ne akarna jól kinézni, és közben hasznot húzni belőle?!"

Melyik eddigi munkádra vagy a legbüszkébb?

Sokat ki tudnék emelni, mint showk közül Maison Martin Margiela, Ann Demeulemeester, Comme des Garçons, Phillip Lim.. Dolgoztam együtt Mario Testino-val Japánban, és ha a képek végül nem is jelentek meg, de legalább engem is beválasztottak. Kis dolgoknak is örülni kell! :)

Köszönöm szépen az interjút, remélem felétek is érdekességeket közölt!

Adél